A Szentháromság tiszteletére szentelt kápolna három község Rád-Vácduka-Kisnémedi közigazgatási határán található. A kápolna 1796-ban épült, ma nagyon leromlott, elhanyagolt állapotban van. Csak néhány falmaradvány mutatja az egykori elhelyezkedést. Építését a kápolna alatt található Cseke-község lakói kezdeményezték. Mára már csak néhány „lakója” van a településnek. A kápolnaromtól gyönyörű kilátás nyílik Vácdukára, a Naszály-hegyre, a Dunára és a környező dombokra is.
2007-ben néhány lelkes fiatal, a váci 811-es cserkészcsapat és a környező települések lakossága révén a kápolna körül található bozótost kiirtották és így sok év után ismét megtartották a kápolna búcsúját.
2024. május 26-án, Szentháromság vasárnapján is több mint százan jöttek el a kápolna búcsúját megünnepelni. Az ünnepi szentmise délután 4 órakor kezdődött, melyet Bezák Tamás esperes, Vác-Deákvár plébánosa celebrált. Konelebrált Starostka Stanislaw sződligeti plébános és Biegun Stanislaw Vác-Deákvár káplánja. Az ünnepi szentbeszédet Kiss Róbert diakónus mondta, melyet most teljes terjedelmében közlünk:
„Főtisztelendő esperes atya! Plébános atyák! Krisztusban kedves Testvéreim! Az egyházi év folyamán szent vallásunk külön-külön három nagy ünnepkörben ünnepet szentel a három isteni személynek, aztán a nagy ünnepek befejeztével együtt megünnepli a három isteni személyt, a Szentháromság egy Istent.
Karácsonykor mélységes megilletődéssel szemléltük a betlehemi jászolt, és köszöntöttük az Atyát, akinek végtelen irgalmassága elküldte egyszülött Fiát e földre, mert annyira szerette a világot, hogy minden emberi hálátlanságot, gonoszságot feledve irgalmazni akart.
Húsvétkor ünnepeltük a Fiúisten jóságát, aki vállalta önként a sorsközösséget velünk, keresztjével magára vette a mi bűneinket és vonszolta fel a kálváriára, hogy eleget tegyen a mi adósságunkért és legyőzve a legnagyobb földi szomorúságot a halált, majd diadalmasan föltámadt sírjából.
Pünkösdkor a Szentlélek Istennek szenteltünk ünnepet, annak a Szentléleknek, Akit az Atya és Fiú vigasztalóul és bátorítóul küldött el a világnak, és Aki hétszeres kegyelmével megszenteli a világot.
E három ünnepkör alatt hitünknek sok szent titkával ismerkedtünk meg, de annyira próbára egyik sem teszi a mi szent hitünket, mint a Szentháromság titka. Egy Isten van, és ebben az egy Istenben három személy, Atya, Fiú és Szentlélek. Isten az Atya, Isten a fiú és Isten a Szentlélek is, de ez nem három Isten, hanem egy a teljes szentháromságban!
Kedves Testvéreim! Ezt értelmünk fel nem foghatja, hogy miképpen lehetséges, hogy egy Istenben három személy van, de szívünkhöz nagyon is közel áll. Tisztelete pedig áthatja egész keresztény életünket, hiszen a háromszemélyű egy Isten megvallásával lettünk keresztények. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében kezdjük és fejezzük be minden imádságunkat, minden szentség és szentelmény kiszolgáltatásunkat, minden egyes szentmisénket és igeliturgiánkat.
Keresztény életünk öröme és boldogsága, hogy az Atya gyermekei, a Fiú testvérei és a Szentlélek jegyesei, sőt Pál apostol szavaival élve, a Szentlélek templomai lehetünk. Gondolom, hogy ebből a bensőséges Istennel való kapcsolatunk tudatosulásából született meg az egyik legkedvesebb és legtömörebb dicsőítő imánk, amit a leggyakrabban szoktunk imádkozni: Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek…
A mai elmélkedésünkben próbáljunk meg elmélyülni ebbe az imába és tudatosítani azt, hogy miért is dicsőítjük, miért is legyen dicsőség a háromszemélyű egy Istennek.
Dicsőség az Atyának, mert az Atya teremtette a világot és benne minket is. Nem magunktól lettünk, hanem az ő teremtményei vagyunk. Tőle ered a létünk, Szent Pál apostol szerint: benne élünk, mozgunk és vagyunk. De vajon jó az, hogy a világra születtünk? Jób pátriárka az Ószövetség egyik nagy alakjának életével kapcsolatosan olvashatjuk, hogy milyen súlyos, kemény szavakkal átkozza meg azt a napot, órát, amelyben született. „Vesszen az a nap, amelyen világra születtem…”. A pátriárkán kívül még hány és hány ember gondolta, gondolja így? – A költő is ezt írja: „Szép volna az élet, ha nem volna oly nehéz”.
De az élet tele van küzdelemmel, szenvedéssel, megpróbáltatással, s ez az, ami sokszor elkeseredetté, kétségbeesetté teszi az embert. És mégis a papköltő Sík Sándor azt mondja: „Ne mondjátok, hogy rút az élet, ne mondjátok, hogy élni kin, van fénye, napja, éltetője. Öröm zeng sugarain. Rám örök szépség napja fénylik, boldog vagyok, boldog vagyok.” A költő szerint boldogoknak, sőt büszkéknek kell lennünk, mert Isten gyermekei vagyunk. Isten, mint Atya mutatkozott be előttünk, ki gyermekévé fogadott minket. Nem az Ő akarata volt, hogy ilyen legyen az ember élete, nem Ő teremtette az ember számára a rosszat. A földi életet az ember nehezítette, nehezíti meg a bűn által akkor, amikor szabad akaratánál fogva a jó helyet, a rosszat választotta és választja.
Ezen akart enyhíteni Isten, amikor örökbe fogadott, amikor a gyermekké-fogadással egy olyan örökségnek tett a birtokosává, amelyet a rozsda meg nem emészt, a moly ki nem kezd, a tolvaj el nem rabol. Olyan örökségnek vagyunk a birtokosai, amelynek az idő nem vet véget. Olyan örökségnek a birtokosai, amelyet nem árnyékol be a szenvedés, a gond, a harc és a halál. Mert minden elmúlik, és ami itt van, az odaát nem lesz. Ezért zeng fel ajkunkról a dicséret: Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek…
Dicsőség a Fiúnak, mert megváltott minket. Nagyobb szeretete senkinek sincs, mint aki életét adja barátaiért – mondja Jézus. És Ő értünk adta életét a kereszten, hogy a bűnbeesés után, újra az Atya gyermekei, s a mennyország örökösei lehessünk. De hát ez olyan rendkívüli nagydolog? – kérdezheti valaki. Hiszen elmondhatjuk, hogy nem egyedülálló az Ő tette. Mások is tettek így, mások is áldozták életüket barátaikért. A történelem ismer hősöket kik életüket adták hazájukért. Azt sem állíthatjuk, hogy senki sem szenvedett annyit, mint Ő. Akad ember, aki még többet is szenvedett életében. És mégis ebben a tekintetben senki sem éri fel Őt, mert Ő nem csupán, mint egyszerű ember vállalta a szenvedést, hanem mint Isten Fia. És mert senki szenvedésének nem volt olyan nagy eredménye, gyümölcse, mint az övének.
Ezzel a nagy tettével testvéreivé fogadott bennünket. Ő az elsőszülött közöttünk. De nem akármilyen testvérünk Ő. Nem olyan, mint Káin, aki nem tudta megtűrni maga mellett testvérét Ábelt, s irigységből megölte. Nem olyan, mint Ézsau, aki elsőszülöttségi jogát könnyelműen eladta: „egy tál lencséért”, s utána bosszúját testvérén akarta kitölteni. Nem is olyan, mint József testvérei, akik irigykedve néztek testvérükre, és el akarták pusztítani őt, csak azért, mert neki látszólag könnyebb volt az élete. De nem is olyan testvér Ő, mint aki képes egy barázda földért, egy darab kenyérért, a ranglétrán való előbbre jutásért a testvérével örök haragot tartani. Ő igazi testvér, akinek egyetlen gondja, testvéreinek boldogulása, célba jutása. Ezért mondjuk: Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek…
Dicsőség a Szentléleknek, mert megszentelt és irányít, mert vezet minket. Szent Pál így foglalja össze a Szentlélek tevékenységét: Gyengeségünkben segítségünkre van a Lélek. Sokszor milyen gyengék is vagyunk. Érezzük mi is, különösen, ha még az évek is elteltek.
Csak a rosszra vagyunk erősek magunktól. Pedig ha megengednénk, hogy a Szentlélek betöltsön minket erejével, akkor Ő tisztákat, hősöket, szenteket nevelne belőlünk. Példa erre az első Pünkösd: a gyáva, félénk, bátortalan apostolok a Szentlélek kiáradása után készek mindent, még a halált is vállalni Krisztusért. És mégis, amikor a magunk és testvéreink életét, viselkedését vesszük szemügyre, sokszor önkéntelenül is felvetődik a kérdés: Vajon tényleg eljött a Szentlélek és itt maradt a világba? A látszat alapján ítélve azt kellene mondanunk, hogy nem. Mert sokszor olyan az életünk és magatartásunk mintha nem is hallottunk volna a Szentlélekről. De ennek oka bennünk keresendő és nem másban.
Kedves Testvéreim! A teremtés után Isten elhatározta, hogy a hetedik nap az Ő ünnepe lesz. Az újdonsült teremtmények megegyeztek, hogy javaik választott szépségű és minőségű gyümölcseit adják az Úrnak. A mókus egy csomó diót és mogyorót vitt. A nyúl sárgarépát, a bárányok meleg gyapjút, a tehenek zsíros tejet. Az angyalok csodálatosan énekeltek. Az ember izgatottan várt a sorára, s olyan ajándékot adott, amilyenre az állatok képtelenek. Rohant az Isten felé, karjaiba vetette magát, és a fülébe súgta: „Szeretlek!”
A jó Isten azt várja, hogy az ember szeresse Őt, hiszen csak a szeretet ad biztonságot, és csak a szeretet töltheti be az életünket.
Egy apa a kisfiával sétálgatott a város főutcáján, ahol sok üzlet és áruház volt. Az apa mindkét kezében egy-egy hatalmas szatyrot cipelt, amelyek tele voltak játékokkal. A kisfia ott nyöszörgött mellette, mire az apja zihálva, kifulladva fordult a felé: „Megvettem neked mindent, amit csak akartál, mit akarsz még? A gyermek csak egy ennyit mondott az apjának: „Apa, fogd meg a kezem!”
Valamennyien biztonságra, elfogadottságra vágyunk. Isten Lelke a mi lelkünkben éppen erről tesz bizonyságot. A Szentháromság titkát az eszünkkel soha nem foghatjuk fel, de Isten végtelen szeretetét a szívünkkel megsejthetjük. Csak annyit tegyünk meg, amit ez a kisfiú kért.
Szülők! Fogjátok meg gyermekeitek kezét!
Gyerekek! Fogjátok meg szüleitek kezét!
Kedves Testvéreim! Fogjuk meg és soha el ne engedjük a Szentháromságos egy Isten kezét! És bizalommal mondjuk: Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, miképpen kezdetben, most és mindörökké! Ámen.”
Kiss Róbert diakónus